Két fogalom, amit sokszor összemosunk, amit néha egymás szinonimájaként használunk, de amik mégis mást jelentenek, és amik mindenki számára ismerősek… A bűntudat inkább a tetteink következménye, amikor valakit megbántunk, vagy valami helytelen dolgot követünk el, míg a szégyen ránk, a teljes emberre vonatkozik. A bűntudat körülhatárolhatóbb, a szégyen elmosódottabb körvonalú érzés.
Mindkét érzés hasznos a társadalmi-szociális együttélést tekintve, hiszen szégyenérzet nélkül akár meztelenül is járkálnánk az utcán, bűntudat nélkül pedig gátlástalanul megbántanánk másokat, tehát nem mondhatjuk kizárólag károsnak ezeket az érzéseket. Akiben egyáltalán nincsenek meg ezek az érzések, azok akár személyiségzavarban is szenvedhetnek, vagy más pszichés problémájuk lehet.
És mégis inkább a negatív oldalát ismerjük ezeknek az érzéseknek, mintha inkább rossz dolgokat hoznának a mindennapjainkba.
Mi ennek az oka?
Az, hogy ha krónikussá, tartóssá válnak, úgy érezhetjük, ezek az érzések megkötnek bennünket, miattuk kevésbé tudunk teljesíteni a munkában, boldognak lenni a párkapcsolatokban, felszabadultan élni a mindennapokat.
Sokan nem kötik össze ezeket a felnőttkorban megélt érzelmeket a gyermekkori sérülésekkel. Klienseimen azt látom, hogy a magukban már esetleg feltárt gyermekkori károsodásokat csak a felnőttkorban megélt azonos helyzetekre húzzák rá, és „aha-élményt” jelent nekik, amikor ráébrednek, hogy életüknek egész más területeire, szélesebb spektrumára is kiterjed ezek negatív hatása. Például egy gyermekkorban bántalmazott felnőtt érzi, hogy gondja van esetleg az érintésekkel, ha szexuálisan is bántalmazták, akkor a szexszel, de nem köti össze ezt a munkában, teljesítményben tapasztalható gondjaival, vagy a furcsa, megfoghatatlan szorongásaival.
A bűntudat már gyermekkorból ismerős: amikor eltörtünk valamit, bántottuk egy társunkat, ezt érezhettük. A bűntudat egy tettre késztető érzés: ki akarjuk engesztelni azt, akit megbántottunk, jóvá akarjuk tenni a cselekedetünket.
A szégyen érzése is gyermekkorban gyökerezik: akinek sokszor mondták, hogy „szégyelld magad”, vagy volt egy kiemelkedően erős megszégyenítő, megalázó eseménye, annál felnőttkorban is gyakran jelentkezik a „szégyellem magam” érzés. Ami azért káros, mert tehetetlenné tesz: szégyenében az ember „elbujdokolna”, de nem áll bele a helyzetbe és nem mondja, hogy mit tehetnék, hogy jóvátegyem a hibámat? hiszen nem bűntudta van, hanem szégyenérzete…
Amikor felnőttként szégyent érzünk, az nagyon meg tud akadályozni bennünket a kapcsolatok kialakításában, mélyítésében. A titok, illetve a másik megítélésétől való félelem eltávolít másoktól, hiszen nem megosztani, hanem épp elrejteni akarunk dolgokat. Az őszinte kapcsolat így szinte lehetetlen.
Ne mondjuk azt a gyerekeinknek, hogy szégyelld magad! És ne hozzuk őt megszégyenítő, kellemetlen helyzetekbe, inkább segítsünk neki, hogy aktív, cselekvő, tudatos felnőtt legyen, hogy merje vállalni tettei következményeit, és higgyen abban, hogy jóvátehetők a hibák.
Ha pedig felnőttként érezzük úgy, hogy nem tudunk megbirkózni ezzel az érzéssel, keressünk szakembert.