Az élet tele van krízisekkel. Krízis már a megszületés is, az első önállósodási törekvések, a dackorszak, a kamaszkor, a felnőtté válás, a gyermekszületés, családalapítás, a munkanélkülivé válás. Azt lehet mondani, hogy az ember kríziseken keresztül lesz az, aki, nem a nyugodt, eseménytelen évek hoznak valódi érést, valódi változást és fejlődést, hanem a gyors változásokkal járó időszakok.
A felsorolt változások közül talán az életközépi krízis az, ami a legkevésbé feltárt ezidáig. A dackorszakról, a kamaszkorról sokat tudunk, de az, hogy 37-44 éves kor között is történik valami, amit nem nevezhetünk „kapuzárási pániknak”, az viszonylag új vizsgálati területe a pszichológiának.
Erikson elmélete szerint az életünk 8 korszakra tagolódik, és minden korszaknak megvan a maga fejlődési feladata, amit vagy teljesítünk, vagy nem. Ha sikerül, egy új fajta énerővel, megküzdési mechanizmussal felvértezve tudunk továbblépni, a következő fejlődési szintre jutni. A teljes elméletet itt most nem ismertetem, erről készül egy külön bejegyzés majd. Ami nekünk fontos, a felnőttkor második szakasza, ami arról szól a szerző szerint, hogy értékessé tegyük az életünket. Letegyünk valamit az asztalra, tartós dolgot alkossunk… és a saját életünkkel elégedettek legyünk. Az alkotás bármi lehet, ami nekünk elég és előremutató: egy olyan szakma, amiben megtaláljuk önmagunkat, gyerekeink útnak indítása, vállalkozás létrehozása, amennyiben az túlmutat a pillanatnyi megélhetésen. Ha jól sikerül ezen a krízisen túljutni, akkor az a jutalmunk, hogy a következő szakaszban egységet, önazonosságot, integritást élünk át, és nem kétségbeesést.
A krízisek mindig kérdőjelekkel járnak, mérlegre kerül eddigi önmagunk, személyiségünk, vágyaink, terveink, jövőképünk, kapcsolataink. Az „élet közepén” úgy érezzük, hogy behatárolt pályán járunk, egy bizonyos szakma alapos tudásával, családdal, felelősséggel…
Márai Sándornak van egy nagyon jó idézete ehhez a témakörhöz: „Sokáig azt hisszük, ismerjük vágyainkat, hajlamaink, indulataink természetét. Ilyen pillanatokban fülsiketítő explózió figyelmeztet – mert a csönd pianisszimója is tud olyan fülsiketítő lenni, mint a fortisszimó –, hogy merőben másfelé élünk, mint ahol szeretnénk élni, más a foglalkozásunk is, mint amihez igazán értünk, más emberek kegyét keressük vagy haragját ingereljük, s közönyösen és süket messzeségben élünk azoktól, akikre igazán vágyunk, akikhez minden következménnyel közünk van… Aki e figyelmeztetésre süket marad, örökké sután, balogul, melléje-él az életnek. Nem is az álom, nem is a „nappali álom” – valamilyen megrohanásszerű lelki állapot figyelmeztet arra, ami életünkben valóságos, ami a miénk, a mi feladatunk, csak a mi kötöttségünk, a mi végzetünk; ezek a pillanatok indikálják azt, ami az életben személyes, ami az általános emberi végzeten és nyomorúságon belül az egyéniség sajátos tartalma.”
Az életközepi válság mindenkire hatással van, de hogy ki hogyan jön ki belőle, az a hozzáállástól függ. Aki ragaszkodik a berögzött sémáihoz, elvárásaihoz, és a fiatalkori mércével méri magát, az biztosan veszít. Aki viszont meg tudja találni az új hivatását, új céljait, annak nincs szüksége pótszerekre, megnyugszik, új terveket sző, és elhiszi, hogy az érettebb, bölcsebb önmagát felhasználva új életet kezdhet.
