Monthly Archives: október 2014

Sok mindenből adódhat konfliktusunk az életben és nem kezeljük ezeket azonos módon. Mindenkinek vannak nehéz élethelyzetei, amikor úgy érzi, krízisben van, összecsapnak a feje fölött a hullámok, nem bírja tovább. Ha egy ilyen szituációban többször összezördülünk a párunkkal, munkatársainkkal, gyerekeinkkel, szüleinkkel, ne csodálkozzunk. Hiszen eleve egy érzelmekkel (főleg negatív érzelmekkel) telített állapotban vagyunk, amikor a tudatosság háttérbe szorul.

Ha viszont azt vesszük észre magunkon, hogy általában gyakoriak a konfliktusaink, „konfliktusos” emberek vagyunk, és vagy nyíltan, vagy rejtetten ellentétbe kerülnek a vágyaink, a tetteink és a következmények, akkor érdemes elkezdeni tudatosan figyelni önmagunkat.

A következő jelek lehetnek árulkodóak, hogy valami nem stimmel:

• „Ó, a francba, nem ezt kellett volna mondanom… mindig utólag jutnak eszembe a jó mondatok” – érzés
• bűntudat érzése
• szégyen (hogy mi a különbség a szégyen és a bűntudat között, arról egy másik cikkben már írtam)
• harag
• tehetetlenség
• pörögnek a fejünkben a mondatok, hogy „hogyan mondjuk meg a magunkét” legközelebb.

Természetesen az önismeret sokat segíthet, a pszichológussal végzett munka is, de erre nincs mindenkinek ideje, pénze stb… „Gyorssegélyként” jöhet szóba a furcsa nevű asszertív kommunikáció eszköze.

Miről is szól ez?

Az asszertivitás önérvényesítést jelent, de nem az erőszakos hatalomra törést, hanem azt, amikor úgy érvényesítem az akaratomat, hogy közben figyelembe veszem a másik érdekeit is, nem tiprom a sárba, tiszteletben tartom mindkettőnk íratlan jogait.

Milyen jogokról beszélek? Jogot a saját véleményhez, jogot az információszerzéshez, jogot a nemet mondáshoz… ezek triviálisnak tűnnek, de mindennapi életünkben, sokszor épp a szorosabb kapcsolatainkban még sincsenek meg, vagy az egyik, vagy a másik oldalon sérülnek. A jog fogalma itt kb. azt jelenti, hogy megtehetem anélkül, hogy szégyenkeznem kellene miatta.

A kommunikációs stílusunk konfliktushelyzetekben lehet passzív, agresszív vagy asszertív, kinek-kinek vérmérséklete, berögzült szokásai szerint… Saját gyakran használt stílusunkat érdemes tudatosítani, hogy tudjuk, merrefelé kell dolgoznunk magunkon.

Az asszertív kommunikáció abból áll, hogy

• végiggondolom, mit is szeretnék elérni, mivel van gondom, tehát fókuszálok
• megfogalmazom az érzéseimet
• megfogalmazom a kérésemet.

Ezt nevezik FÉK-nek, fókusz-érzés-kérés, és jelenti a betűszó azt is, hogy érdemes picit megállni, fékezni mielőtt ösztönből cselekednénk, kommunikálnánk.

Egy példa erre, s mivel az életünkben előforduló konfliktushelyzetek közül talán a párkapcsolatban lezajló viták a legkockázatosabbak számunkra (hiszen érzelmileg nagyon érintettek vagyunk) , legyen egy ilyen példa:

Drágám, szeretnék beszélni veled valamiről. Nagyon idegesít, ha a gyerekek előtt teszel megjegyzést a nevelési módszereimre. Ezt jó lenne inkább négyszemközt megbeszélnünk, mert így a gyerekek is érezni fogják a bizonytalanságot.

Az eszköz csak akkor lesz természetes és nem erőltetett, ha a megfelelő helyzetekben használjuk, ha nem változtatunk a megszokott szóhasználatunkon, és ha nem válunk kioktatóvá.

Két fogalom, amit sokszor összemosunk, amit néha egymás szinonimájaként használunk, de amik mégis mást jelentenek, és amik mindenki számára ismerősek… A bűntudat inkább a tetteink következménye, amikor valakit megbántunk, vagy valami helytelen dolgot követünk el, míg a szégyen ránk, a teljes emberre vonatkozik. A bűntudat körülhatárolhatóbb, a szégyen elmosódottabb körvonalú érzés.

Mindkét érzés hasznos a társadalmi-szociális együttélést tekintve, hiszen szégyenérzet nélkül akár meztelenül is járkálnánk az utcán, bűntudat nélkül pedig gátlástalanul megbántanánk másokat, tehát nem mondhatjuk kizárólag károsnak ezeket az érzéseket. Akiben egyáltalán nincsenek meg ezek az érzések, azok akár személyiségzavarban is szenvedhetnek, vagy más pszichés problémájuk lehet.

És mégis inkább a negatív oldalát ismerjük ezeknek az érzéseknek, mintha inkább rossz dolgokat hoznának a mindennapjainkba.

Mi ennek az oka?

Az, hogy ha krónikussá, tartóssá válnak, úgy érezhetjük, ezek az érzések megkötnek bennünket, miattuk kevésbé tudunk teljesíteni a munkában, boldognak lenni a párkapcsolatokban, felszabadultan élni a mindennapokat.

Sokan nem kötik össze ezeket a felnőttkorban megélt érzelmeket a gyermekkori sérülésekkel. Klienseimen azt látom, hogy a magukban már esetleg feltárt gyermekkori károsodásokat csak a felnőttkorban megélt azonos helyzetekre húzzák rá, és „aha-élményt” jelent nekik, amikor ráébrednek, hogy életüknek egész más területeire, szélesebb spektrumára is kiterjed ezek negatív hatása. Például egy gyermekkorban bántalmazott felnőtt érzi, hogy gondja van esetleg az érintésekkel, ha szexuálisan is bántalmazták, akkor a szexszel, de nem köti össze ezt a munkában, teljesítményben tapasztalható gondjaival, vagy a furcsa, megfoghatatlan szorongásaival.

A bűntudat már gyermekkorból ismerős: amikor eltörtünk valamit, bántottuk egy társunkat, ezt érezhettük. A bűntudat egy tettre késztető érzés: ki akarjuk engesztelni azt, akit megbántottunk, jóvá akarjuk tenni a cselekedetünket.

A szégyen érzése is gyermekkorban gyökerezik: akinek sokszor mondták, hogy „szégyelld magad”, vagy volt egy kiemelkedően erős megszégyenítő, megalázó eseménye, annál felnőttkorban is gyakran jelentkezik a „szégyellem magam” érzés. Ami azért káros, mert tehetetlenné tesz: szégyenében az ember „elbujdokolna”, de nem áll bele a helyzetbe és nem mondja, hogy mit tehetnék, hogy jóvátegyem a hibámat? hiszen nem bűntudta van, hanem szégyenérzete…

Amikor felnőttként szégyent érzünk, az nagyon meg tud akadályozni bennünket a kapcsolatok kialakításában, mélyítésében. A titok, illetve a másik megítélésétől való félelem eltávolít másoktól, hiszen nem megosztani, hanem épp elrejteni akarunk dolgokat. Az őszinte kapcsolat így szinte lehetetlen.

Ne mondjuk azt a gyerekeinknek, hogy szégyelld magad! És ne hozzuk őt megszégyenítő, kellemetlen helyzetekbe, inkább segítsünk neki, hogy aktív, cselekvő, tudatos felnőtt legyen, hogy merje vállalni tettei következményeit, és higgyen abban, hogy jóvátehetők a hibák.

Ha pedig felnőttként érezzük úgy, hogy nem tudunk megbirkózni ezzel az érzéssel, keressünk szakembert.